Labancz István versei, prózái és fotói

2025 - 

Míg

Foszlik a test,

amíg a lélek fest

ezt-azt, színest,

kopott között mívest,

lassan halad,

marad, ami marad,

örök hiány,

átkozott, agg talány

104

Egy ledöntött uralkodói szobor, melyet az elégedetlenkedők törtek 104 darabbá az imént, emlékek között vergődve tenné még a dolgát. A kéz, mely egykor a dicső utat mutatta és leigázandó területek felé adott irányt, mostanra torz darab, bogarak között a földet túrja céltalan. A fül, mely hallott dicső szavakat, mára csak morzsányi részekből áll, a szem, mely egykor hadifoglyok hosszú sorait méregette dölyfösen, most üres tekintetű, dermedt, repedezett.
Az orr az egyetlen, ami érzékel még. Hajdanán pazar lakomák (fecskefészek leves és fehér kaviár) illatát is fogadta, mára csak a vér szagát érzi... a vérét, mely kicsivel a szobor mellől érkezik, szintén a földről, egy halott diktátor irányából. 

Grafika: Horváth Kinga

Végtelen

türelemmel tűrte,míg mosollyal gyűrte

- névvel, címmel bírva,
gót betűkkel írva -
majdnem üres lapját,
kinyújtva a hátát

várta hunyorogva,kinek adja tovább 

Egy tükör, egy univerzum - ahol majdnem felbukkan Klaus Molotov is

(Lui Leblanc 1.)

Volt idő, amikor Lui Leblanc, Sóbucka szülötte nem gyalog ment volna el egy ilyen útra és nem egyedül. De így alakult és ő már megtanulta megkeresni a jó dolgokat a jelenben kiosztott kártyalapokból.

Az élet arra tanította, igaz, eltartott egy ideig, hogy minden helyzetből a legjobbat hozza ki...így amikor útban Karmaosra, az út porát felbosszantva, elbotlott egy "K. M." monogrammal ellátott kézi tükörben, először önmagát nézte meg benne. 43 évesen a tükör talán nem dobta vissza kifogásolható tartalomként az arcképét az ő világába. És amúgy is, mit foglalkozzon ezzel? A tárgy nem a sajátja, K.M.-é volt a felelősség, a tükrének tartalmáért is, bárki is volt ez az illető.

- Káemm, káemm... hogy vagy képes elhagyni egy tükröt ezen a helyen? - tette fel a kérdést leginkább önmagának, körbenézve a kihalt, poros úton.

Aztán összpontosított, erősen fogva meg a tükröt. Volt egy tulajdonsága, amiről kevesen tudtak a környezetében: ha egy tárgyhoz hozzáért, illetve, szinte eggyé vált vele, nagy bizonyossággal megtudott pár dolgot annak tulajdonosáról. Így tehát becsukta szemét és kb. 30 másodperc után, ahogy lenni szokott, szavak úsztak be a tudatába, a nagy feketeség közepére.

Jól olvasható, fehér színű betűkkel, szép lassan a következő feliratok jelentek meg: "celeb"(hihetetlen)..."életművész"(mimás?)..."zöld"(talán gyepmester?)..."fehér"..."zöld-fehér"(Úristen, Haladás drukker!?)..."irodalom"(he?)..."írás"(legalább tud írni, ha már töksüket és nem hallja meg, ha elhagy egy tárgyat).
És innentől kezdve lett érdekesebb a "vetítés": egy szót látott elméje távoli részéből lassan beúszni az előtérbe, de meglepő módon a betűk homályosak maradtak. (Talán)"barkács"...(nem)"Barabás"...(vagy)"Bar...nás"?...(OK, de, hogy jön ide Káemm?).

Ezzel befejezetnek tekintette a spirituális nyomozást, kinyitotta szemét, a tükröt pedig berakta a táskájába.
- Félsiker! -mondta ki hangosan és folytatta az útját. 

A félművész(ek) élete - Leblanc és Strabancz körvonalai

A félművész élete káosszal teli és folyamatosan időhiányban szenved. Cetlikre írja a feladatokat, amiket néha el is veszít. Amit a polgári munka elvisz, azt a művész vonal visszahozza (és fordítva), amit itt keres, azt ott találja meg. Itt az "A"-t mondja ki, ott a "B"-vel folytatja...de, így teljes az egész a jelenben.
Mert ez egy őszinte, káosszal teli élet. 

Könyves tekintet

(Lui Leblanc 2.)

Lui Leblanc, Sóbucka szülötte, útban Karmaos felé táskájában tükörrel egy ajándékkal lett gazdagabb: a könyv, melyet egy idős bácsika adott neki útközben hálából, amiért segítséget kapott a nehezen cipelhető terhek miatt, furcsa súllyal bírt, egyszerre volt nehéz és könnyű, üres és mindentudó. A lapok, oldalak üresen ácsingóztak a betűk iránt, de Luit más dolog kötötte le, mikor megkapta a papírköteget: egy pillanatra az idősebb embertársa más arccal bírt vagy megőrült, gondolta magában, vagy egyszerűen olyan valakibe botlott, aki két másodperc alatt képes számtalan arcot felvenni... Egyik lehetőség se nyugtatta meg igazán. Szóval, Leblanc egy pillanatra megijedt és önnön elméjének épségében lett bizonytalan. Sok furcsa dologgal találkozott már ebben a világban, nem evilágival is számtalanszor de, még sose tapasztalt ilyet.
– Állapodjunk meg egy fix arcban! – kérte a bácsit esdekelve –, mert így nehezen emésztem meg a nap további perceit, hát még a múltét – szólt nyugalmat erőltetve magára.
A bácsi abban a másodpercben teljesítette is a kérését: egy olyan férfi tekintete nézett vissza rá, amit sokszor, nagyon sokszor láthatott már az életében. Nehezen tudta volna nem felismerni a saját arcát.
– Remek, és ezzel most az a terv, hogy....? – kérdezte kissé hangosabban a kelleténél, egyre csak feszengve. De válasz már nem jöhetett, a bácsika, Lui saját arcával a fején ebben a pillanatban eltűnt.
Lui hunyorgott egyet és fél percig a látottakat próbálta feldolgozni, de utána fordított a helyzeten és lassú mozdulatokkal, kabátja zsebéből elővéve egy tollat a könyv belső oldalára felírta az immáron címként is funkcionáló szavakat:
"BARLABOR..."
Lui Leblanc, Sóbucka szülötte, útban Karmaos felé táskájában (K. M. monogramú) tükörrel, megállt az írással, oldalra nézett, el a távolba (vagy az égbe?), ahonnan ezek szerint a megoldás is jöhetett, majd folytatta:
" II. ".